Rólam – hogyan lett egy multis pénzügyesből fotós?
Ha a főiskola után valaki azt mondja nekem, hogy fotós leszek, és nők százainak segítek majd meglátni a saját szépségüket, valószínűleg csak nevetek. Az én utam ugyanis egyáltalán nem egy fényképezőgéppel a nyakamban indult.
Minden egy calabriai fagyizóban kezdődött…
2007-ben egy évet éltem Olaszországban. Előtte egy iszonyatosan megfelelési kényszeres lány voltam, aki folyamatosan kételkedett magában, és sosem tartotta túl sokra a saját képességeit. Aztán kint, a déli napsütésben valami átkattant. Kinyílt a világ, lelazultam, és elkezdtem megtalálni önmagam. Volt ott egy 80 év feletti olasz bácsika, Reggio Calabria legpatinásabb fagyizójának a tulajdonosa. Még ennyi idősen is ott állt a kasszában, és csak annyit mondott nekem: „Vivere solo con passione” – vagyis élni csak szenvedéllyel érdemes.
Amikor hazaköltöztem, ez a mondat nem hagyott nyugodni. Két évig rágtam magam, jártam pályaválasztási tanácsadáson is, kerestem azt a bizonyos szenvedélyt. Aztán bevillant: végül is, mindig is imádtam fotózni!
Excel-tábláktól a stúdiófények közé
Elmentem egy workshopra. Aztán még egyre. És hirtelen azon kaptam magam, hogy beszippantott ez az egész. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. Már akkor is rengeteg fotós volt Budapesten, és az elején egyáltalán nem éreztem, hogy nekem ehhez bármi tehetségem lenne. De annyira, de annyira imádtam csinálni, hogy képtelen voltam abbahagyni! Rengetegszer akartam feladni, de valahogy mindig találtam erőt a folytatáshoz. Mentem előre, egyik lépést a másik után.
Sokan kérdezik, hogyan fér meg bennem a racionális közgazdász és az érzelmekkel teli művész. A válasz egyszerű: közel 10 évet dolgoztam multinacionális vállalatok pénzügyi részlegén(8 évig credit controllerként /Philips, Glencore/ legutóbb pedig coordinator-ként /KPMG/. Hosszú éveken át a precizitás, a pontosság és a folyamatos fejlesztés volt a munkám. Ezt hoztam magammal a fotózásba is. Nálam a magas minőség nemcsak a képeket jelenti, hanem magát az élményt is. Nincs az a helyzet, amit ne tudnánk megoldani. Szeretem, ha az ügyfeleim pontosan tudják, mi fog történni, és a nap végén nem egyszerűen elégedetten, hanem szuperboldogan távoznak.
A „szupererőm” a fotózáson
Tudom, milyen érzés rettegni a kamerától. Én is nagyon nehezen és lassan tudtam felépíteni a saját nőiességemet. Sokáig küzdöttem önbizalomhiánnyal, sosem voltam magammal elégedett. Nagyon sok időt, energiát (és igen, pénzt) fektettem az önismeretbe, mire eljutottam oda, hogy békében vagyok magammal, és sugározni tudom ezt a felszabadult, aktív, pörgős jókedvet.
Pontosan a saját utam miatt értem meg annyira azokat az embereket, akik feszengve lépnek be a stúdióba. Nincs semmi varázslat: egyszerűen csak ráhangolódom arra, aki bejön hozzám. Ha egy mondat után megnyílsz, akkor rengeteget beszélgetünk és nevetünk; ha nehezebben oldódsz, akkor hagyok időt, és nem vagyok tolakodó. A teljes fókuszom rajtad van.
A legnagyobb boldogság számomra az, amikor pápillantok egy tökéletesen elkapott fotóra, és tudom: ez a kép örök életedre megmarad, és akárhányszor ránézel, erőt fog adni. Nem véletlen, hogy a leggyakoribb mondat, amit a fotózások végén hallok: „Kata, nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom érezni magam, és hogy ilyen jó fotók születnek majd!”
Amikor épp nem a gép mögött állok…
Akkor nagy eséllyel táncolok, énekelek, sportolok, vagy a csodálatos szeretteimmel töltődöm. Imádom az életet, és imádom ezt a jókedvet átragasztani másokra is.
Ha egyetlen mondatot írhatnék fel egy budapesti óriásplakátra, amit minden embernek látnia kellene minden reggel, az ez lenne:
„Te is tökéletes vagy, úgy, ahogy vagy! Hidd el nekem, ha teszel azért, hogy ezt az érzést átéld, akkor át is fogod! Mert mindannyian tökéletlenül vagyunk tökéletesek!”
Ha készen állsz arra, hogy ezt a saját szemeddel is meglásd a rólad készült fotókon, várlak szeretettel a stúdióban!
